15

Orion legszívesebben a falba öklözött volna tehetetlenségében, de tudta, hogy az semmit sem segítene. Bárcsak beszélhetett volna még néhány percet Kellannel, hogy elmondja neki, hogy… Nos, sok mindent, de amit most éppen el akart mondani, az az, hogy szerinte a lány idegességének oka nem Tir Tairngire vagy a vadászat, hanem Midnight.

Orion egyáltalán nem bízott meg Midnightban, és nem is értette, hogy Kellan miért bízik benne annyira. Illetve ez nem egészen igaz. Kellan nyilvánvalóan csodálja Midnight tapasztaltságát és stílusát. Szerette volna kivívni Midnight elismerését; szerette volna olyasvalakitől hallani, hogy szép munkát végez, aki igazán jól ismeri az árnyakat. Mástól aligha kapta meg ezt az elismerést; Lothantól biztosan nem.

Kellan egyszer elmesélte Orionnak, hogy alig ismerte az anyját. A férfi úgy sejtette, hogy Midnight pótolja az anyát, akit a lánynak egész életében nélkülöznie kellett, és Kellan őt tekinti példaképnek.

Orion keserűen sóhajtott. Példakép, hát persze. Pedig ha őszintén magába néz, el kell ismernie, hogy ő is hasonló érzésekkel csatlakozott az Ősiekhez. Még jól emlékezett rá, hogy csodálta a Zöld Luciferhez hasonló alakokat, az omae-ket, akik mindenhol úgy viselkedtek, mint a királyok. Olyan akart lenni, mint ők, megbecsülést akart — az ő megbecsülésüket. Most Kellan megbecsülését akarja mindennél jobban. Azt akarja, hogy…

Orion nagyot sóhajtott, felkelt, és nagy léptekkel fel-alá kezdett járni a kicsi szoba falai között, akár egy ketrecbe zárt vadállat. Végigszántott a haján, és kiszabadította a lófarokból. Ő csak azt akarja, hogy véget érjen a vadászat! Csak tíz percet akar, amíg Kellannel kettesben lehet, hogy végre valóban megbeszélhessék, ami közöttük történt. El akarja őt távolítani Midnight folyamatos felügyelete alól legalább egy kis időre.

Felvette az adóvevőjét, és a fülére tette. Arra gondolt, hogy felhívja Kellant — de mit is akar neki mondani? Hogy legyen óvatos? Ezt magától is tudja. Megfordult, és felemelte a kardját az asztalról. Talán amíg rendbe teszi a fegyvereit, addig nem gondol a…

Orion ekkor zajra lett figyelmes — pontosabban a zaj hiányára. Nem hallatszott a földszintről a szokásos egyhangú zsongás; furcsa csend borult a házra. Pedig az étterem még nyitva tartott: hallania kellett volna a vendégek beszélgetésének duruzsolását és a személyzet csörömpölését a konyhában. Orion félrehajtott fejjel hallgatózott.

Egy pillanatig nem történt semmi. Majd gyors, csoszogó mozgás hangjára lett figyelmes — a zaj forrását nemigen lehetett megállapítani. Kihúzta a kardot a hüvelyéből, megfogta a pisztolyát, és behangolta az adóvevőt.

— Úgy látszik, társaságot kapok — szólt —, és azt hiszem, nem teázni jöttek.

A túloldalról recsegést hallott, majd rövid szünet következett.

— Tűnj el onnan — hallotta Midnight hangját. — Gyorsan!

— Na persze — szólt Orion. — Én…

Már nem tudta befejezni a mondatot. Az ablaküveg egy csattanással kitört, és valami a padlón landolt, fehér füstfelhőt árasztva maga körül. Gáz! Orion köhögve elfordult. A csípős gőz marta a szemét, torka, tüdeje égett. Az ablak már nem jöhetett számításba: elindult az ajtó felé.

Ekkor egy bakancsos láb berúgta az ajtót, és lézerfény vörös csíkjai söpörtek végig a gázzal elárasztott helyiségen. Sötét alakok rontottak be, arcukat eltakarta a rovarszerű gázálarc. Géppisztolyok csöve meredt minden irányba.

— Dobja el a fegyvert! — kiáltott az egyik maszk mögül egy elektronikusan tompított és modulált hang. — A földre! Mozgás!

Orion a gáztól köhögve és fulladozva csak egy pillanatig habozott, aztán elengedte a kardot és a pisztolyt. A fegyverek csörömpölve hullottak a földre. Orion térdre esett. A sötét ruhás alakok közelebb jöttek, és módszeresen átfésülték a szobát.

— Orion? Orion! — hallatszott az adóvevőben Kellan hangja.

Orion megpróbált mondani valamit, figyelmeztetni őt, elmondani, ami történt, vagy akármit — de a köhögéstől lélegzethez sem jutott. Felnézett, és még épp látta, ahogy egy gépfegyver agya a halántékához közelít, azután elsötétült előtte a világ.

Durva kezek pofozták eszméletre Oriont. A férfi hallotta, ahogy valaki rámordul, de a feje még szédelgett.

— Avano! Avano, versoniel! — mondta a hang, mire Orion kinyitotta a szemét. A szigorú tekintetű tünde megvetően nézte, majd hagyta őt visszahanyatlani a kemény heverőre, miután megbizonyosodott róla, hogy felébredt. Orion úgy érezte, valaki drótkefével sikálja a torkát.

— Ni… ni hengar sperethiel — krákogta végül. — Nem beszélek tünde nyelven.

— Hm! — horkant fel gúnyosan a tünde, mint aki arra gondol: „Hát persze.”

— Állj fel! — vetette oda.

— Hát te ki… — szólalt meg Orion, mire a tünde előrelendült, mindkét kezével megragadta Orion pólóját, és talpra rántotta őt.

— Azt mondtam, állj fel, makkanagee! Húzd ki magad, ha nálad különbbel beszélsz, csatornatöltelék!

— Elég lesz, Javin — szólt egy másik hang. Orion megfordult, és látta, hogy a szoba egyetlen ajtaja kinyílik, és bejönnek még ketten. Mindketten tündék voltak, de öltözetükben is, stílusukban is egészen mások, mint Javin. Az utóbbi hasonló terepszínű ruhában volt, mint azok, akik betörtek a rejtekhelyre.

Az egyik belépő férfi volt, a másik nő. A férfi személyre szabott öltönyt, selyem nyakkendőt és lombzöld inget viselt. A nyakkendő az itteni divat szerint kelta mintás volt. Ruhájától kezdve gondosan nyírt szőke frizuráján át egészen fegyelmezett mosolyáig minden arról árulkodott, hogy jelentős hatalom van a kezében.

A nő jól szabott szoknyát és blúzt hordott, blézer helyett pedig egy mélykék köpeny omlott a vállára. A köpeny szegélyére bonyolult, egymásba fonódó tünde írást hímeztek. Ő a varázsló, gondolta Orion, a céges bérmágus.

Orion megborzongott. Lebuktak, és ő most fogoly. Minden árnyvadász tudja, hogy bármikor meghalhat, és hogy ez még csak a legkisebb rossz, ami történhet vele. A vadász legrosszabb rémálma az, hogy elfogják, a vadász ugyanis hivatalosan nem létezik. A megbízó letagadja, hogy valaha is ismerte, a társadalom pedig nem törődik vele. Az elfogott árnyvadászt vallathatják, megölhetik, vagy még rosszabbat is tehetnek vele, a menekvésre pedig semmi remény, hacsak nincs egy jó barátja, aki az életét is kockára teszi érte, vagy aki elég magas polcon ül. Kérlek, gondolta Orion, kérlek, ne hagyd, hogy Kellan olyan bolond legyen, hogy meg akarjon keresni!

— Semmi szükség rá, hogy a vendégünk kényelmetlenül érezze magát — mondta Javinnak az újonnan jött férfi —, hacsak nem tagadja meg az együttműködést. Kérem — intett a szoba közepén álló asztal felé, amelynek két oldalán két szék várakozott —, foglaljon helyet.

Javin gyakorlatilag a székre lökte Oriont; de ő örült, hogy legalább végre leülhet, és egy kicsit összeszedheti magát. Az öltönyös leült vele szemben, mintha csak egy mindennapos üzleti megbeszélésre készülne.

— Tudja, ki vagyok? — kérdezte. Orion ránézett, és gondolatban végigfutott azokon a dokumentumokon, amelyeket Kellannel és Midnighttal áttekintettek a felkészülés során.

— Telestrian — mormolta. — James Telestrian.

— Remek — biccentett a tünde. — Akkor bizonyára azt is tudja, miért van most itt. Kinek áll az alkalmazásában?

— Nem tudom, miről beszél — felelte Orion.

Teljesen készületlenül érte, amikor Javin a bordái közé bökte a kábítóbotot. Önkéntelenül felkiáltott, és leesett a székről. Összegörnyedt a padlón a kíntól; az elektromos töltés mintha lángra lobbantotta volna az idegeit. Aztán zihálva kapkodott levegőért. A fájdalom első rohama tompa, izzó sajgásnak adta át a helyét.

Telestrian bánatosan csóválta a fejét.

— Én megmondtam — szólt —, semmi szükség rá, hogy kellemetlenül érezze magát, hacsak nem tagadja meg továbbra is az együttműködést.

Bólintott Javinnak, mire az megfogta Oriont, és durván felrántotta a földről, majd visszadobta a székre.

Telestrian hátrafordult az unott arccal várakozó nő felé, aki az ajtó mellett állt.

— Nos? — kérdezte, mire a nő vállat vont.

— Adeptus — jelentette ki —, de nem látok semmilyen éteri összeköttetést a kardján kívül, sem jelentősebb misztikus védelmet.

Telestrian újra Orion felé fordult.

— Tudja, hogy ez mit jelent? — kérdezte. Orion némán nemet intett.

— Ms. Othorien meglehetősen jó képességű mágus. Ha megkérem rá, közvetlenül az agyából is ki tudja húzni, amit tudni akarok.

Az Orionra rátörő rettegés a kábítóbot után maradt fájdalmat is elhomályosította, de a férfi minden erejével igyekezett nyugodtnak tűnni.

— Akkor miért nem kéri meg?

— Azért, mert a művelet… elég kellemetlen — felelte Telestrian. — Ami azt illeti, nehéz is, és maradandó károsodásokat okozhat. Ms. Othorienre azért is szükségem volt, hogy felmérje önt, nincs-e olyan mágikus védelme, amely megnehezíthetné az eljárást. Én szívesebben venném, ha a könnyebb utat választhatnánk, de ez önön múlik.

Orion lehajtott fejjel összefonta karját a mellén. Beharapta az alsó ajkát. Nem sokat értett a mágiához, de gyanította, hogy Telestriannak igaza lehet. Még ő sem állhat ellen örökké egy mágusnak: a nő előbb vagy utóbb megtöri az ellenállását, és azt szed ki belőle, amit akar. Orion semmit sem tehetne ellene. Lassan felemelte a fejét. Telestrian hűvös, állhatatos figyelemmel nézte.

— Menjen a pokolba — szólt Orion.

Javin előrelépett a kábítóbottal; Orion megfeszült, ugrásra készen. Ha verekedést provokál, ez az izomagyú zsoldos talán kénytelen lesz megölni őt, vagy legalább olyan súlyos sérülést okoz, hogy a bérmágus már képtelen lesz bármit is kihúzni belőle.

De még mielőtt Javin másodszor is elérte volna Oriont a bottal, Telestrian zakója csilingelő hangon zenélni kezdett. A férfi intett Javinnek, hogy egyelőre álljon meg. Orion dermedten várta az újabb alkalmat. Telestrian elővette a telefonját, és szemöldökét összevonva, bosszús hangon szólt bele:

— Mi az? Mondtam, hogy ne zavarjanak.

Egy pillanatig hallgatta a beszélőt. Orion nem értette a szavakat, de Telestrian egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt.

— Valóban? — szólalt meg csodálkozva. — Rendben, beszélje meg vele. Egy perc múlva ott vagyok. — Letette a telefont, zakóját megigazítva felállt, és Orionra pillantott.

— Sajnos egy kis időre el kell halasztanunk a csevegést — szólt. — Addig is, amíg újrakezdjük, lesz ideje még egyszer átgondolni a válaszát. — Ezzel elindult, Ms. Othorien és Javin szorosan a nyomában. A tünde testőr búcsúzóul még egyszer hátrapillantott Orionra, és rávillantotta ragadozó mosolyát. Orion egy percig sem kételkedett abban, hogy Javin bármikor szívesen és élvezettel ölné meg; sajátos módon ez inkább reményt keltett benne. Ha sikerülne felingerelnie az őrt, talán véget vethetne a fogságnak. Az ajtó bezárult a három tünde mögött, és Orion egyedül maradt.

Visszament az ágyhoz, és végigdőlt rajta. Az oldala még mindig fájt. Megpróbált pihenni; még szüksége lehet az erejére.

Kérlek, gondolta megint, kérlek, add meg, hogy Midnight kivigye innen Kellant, és visszaérjenek Seattle-be!

— És ha nem jönnek? — kérdezte Kellan.

— Jönni fognak — válaszolt nyugodtan Midnight. — Ne aggódj!

Kellan újra hallgatásba merült. Midnight megjegyzése olyan volt, mint egy borzasztó tréfa. Ne aggódjon? Hát persze, miért is aggódna? Éppen csak bennragadtak egy idegen országban, a sarkukban az egyik legerősebb helyi vállalat, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerül kijutniuk a városból, és elérni Seattle-be, ahol talán egy dühös közvetítő vár rájuk, és Orion…

Kellan megremegve felsóhajtott. Ne most, gondolta. Nem szabad sírni. Most nem szabad Orionra gondolnia, különben teljesen használhatatlanná válik. De a szíve megtagadta az együttműködést az agyával. Midnightnak igaza volt: ott kellett hagyniuk. Ha a Telestrian Művek lerohanta a rejtekhelyüket, akkor semmit sem segíthettek neki azzal, hogy visszamennek. De hiába volt a döntésük támadhatatlanul logikus, akkor is úgy érezte, hogy cserbenhagyták őt csak azért, hogy ők maguk megmeneküljenek. Orion már a cég kezében volt, hacsak nem egyszerűen…

Hagyd abba, figyelmeztette magát újra. Hagyd már abba! Pislogott, és megtörölte szemét a ruhaujjában. Midnight továbbra is mereven nézte az utcát a várakozás helyszínéül kiválasztott, elhagyott kis SoyaKing ablakán keresztül.

— Itt vannak — szólt halkan, és megveregette Kellan karját. A lány összekapta magát és a holmiját. Midnight kilépett a bódéból, Kellannel a nyomában.

A parkolóban az a nő várta őket, akivel a folyótól északra találkoztak. Úgy tett, mintha egy nyilvános Mátrix-terminálon beszélne. Rájuk pillantott, amikor elhaladtak mellette, de semmilyen jelét nem adta, hogy felismerte volna őket. Midnight kivezette Kellant a lámpák fényköréből; megkerülték a parkolót, és egy épület sarkánál megálltak az árnyékban. Hamarosan a tünde nő is követte őket.

— Úgy látom, megfelelt a fizetség — jegyezte meg halkan Midnight. A nő elmosolyodott, de a szeme fagyos maradt.

— Elment.

— Vannak még tartalékaink.

— Erre — szólt a Rinelle, és elindult az utcán. Midnight és Kellan szó nélkül követte.

— Hol megyünk ki? — szólalt meg Midnight. — Csak tudnom kell, hol lyukadunk ki a másik oldalon.

— A 84. közelében. Mindent elrendeztünk — válaszolt a nő. Midnight elégedettnek tűnt.

Kellan felnézett a falra, amely egyre közelebbről magasodott előttük, ahogy haladtak kelet felé; már csak néhány utcányira volt tőlük. A felkelő egy két épület közötti elhagyott telekre vezette őket. Kellan úgy látta, nemrég rombolhatták le az itt álló épületet: néhány kupac tégla és üvegcserepek emlékeztettek a közelmúltra. Az árnyékból két sötét alak lépett elő.

— Ismerik a szabályt — mondta a nő, egy sötét kendőt nyújtva Kellan felé. A lány elvette, és bekötötte a szemét. Most már nem tehetett mást: rábízta a sorsát az idegenekre, és remélte, hogy túléli az éjszakát.

Orion hangokat hallott az ajtó túloldaláról. Gyorsan felült; de rögtön meg is bánta az elhamarkodott mozdulatot, ahogy az oldalába nyilallt a fájdalom. Kattant a zár, az ajtó kivágódott, és belépett rajta lábtörő Javin, aki most is egy lefitymáló mosollyal köszöntötte. Orion arra számított, hogy Javint Telestrian kis házi bérmágusa követi, de a testőr csak rövid csövű automata pisztolyát hozta magával, amelyet most Orionra szegezett.

— Állj fel! — vetette oda. Orion lassan talpra állta.

Javin oldalra lépett, és pisztolyával az ajtóra bökött, továbbra sem véve le a szemét Orionról. Orion egy pillanatra habozott. Izomagy barátunk vajon azért jött, hogy egy újabb kihallgatásra kísérje? Vagy az öltönyös úgy döntött, hogy nem érdemes tovább foglalkozni vele? Szemével felmérte a köztük levő távolságot, azt számolva, milyen gyorsan érne oda Javinhez.

— Gyerünk! — biztatta a tünde. — Próbáld csak meg!

Orion látta Javin kegyetlen mosolyát és a szilárdan felé irányított fegyvertorkolatot. A testőr nyilvánvalóan nem tréfál. Reménykedik benne, hogy Orion alkalmat ad neki arra, hogy megölje. Orion úgy döntött, ez elég ok arra, hogy egyelőre várjon.

Kilépett az ajtón. A jellegtelen folyosó a világ bármelyik céges épületében lehetett volna, de Orion feltételezte, hogy a Telestrian Lakókomplexumban vannak. Ez persze önmagában nem jelentett sokat, tekintve, hogy a komplexum maga is akkora volt, mint egy kisebb város. Javin egy lifthez vezette. A liftajtót valami hitelkártyaszerűséggel nyitotta ki. Belül sem voltak gombok, csak egy másik csatlakozó, ahova a tünde megint bedugta a kártyát. A lift elindult felfelé.

Legalább nem lefelé megyünk, gondolta Orion. Ha Javin azt az utasítást kapta volna, hogy végezze ki, akkor nem a felső szintekre vinné, hanem az egyik pincébe vagy az udvarra. Orion ránézett a digitális kijelzőre, amely mutatta, hányadik szinten járnak; most már biztos volt benne, hogy a komplexumban vannak, méghozzá a legfelső emeletek közelében. Nem sok százhúsz emeletes épület lehet Portlandben.

Az ajtó kinyílt. A folyosó falait gyönyörűen csiszolt és fényezett tölgyfa borítás díszítette. Orionnak ugyan nemigen volt összehasonlítási alapja, hiszen eddigi életében többnyire csak szintetikus fát és műanyagot látott — most mégis biztos volt benne, hogy a fa igazi. A lombzöld szőnyegen lépdelve Orion kellemes, enyhe illatot érzett a levegőben, amely ismerősnek tűnt neki, pedig még sohasem tapasztalt hasonlót. Olyasmi volt, mint az erdő illata, csak valahogy mélyebb és gazdagabb; nehéz lett volna leírni, miért.

Javin intett a pisztolyával, mire Orion kiszállt a liftből, és elindult előre. Egy kétszárnyú ajtó előtt megálltak, és Javin bekopogott.

— Szabad — szólt ki Telestrian.

Javin benyitott, intett Orionnak, hogy menjen be, majd maga is belépett.

Az irodából csodálatos kilátás nyílt — nem a városra, hanem a tünde nemesség nyugat felé fekvő birtokaira. A hatalmas ablakokon kinézve Orion ellátott a Portiandi Fal felett egészen a Király Hegye távolban csillogó fényeiig. A kastélyok és földbirtokok körvonalait buja erdő övezte; mindent bevont a hold ezüstös fénye, az égen ezer csillag ragyogott. A látványt szemlélve Orion szinte hihetőnek érezte az ígéret Földjéről szóló tündérmeséket. Elé tárult az a Tir Tairngire, amely az emberek képzeletében élt — és amelyet magas falak védtek a terjeszkedő várostól, mert ez a világ nem tartott rá igényt.

Telestrian asztalát finom vonalú faragványok díszítették, amelyek tölgy— és borostyánleveleket mintáztak. A férfi maga higgad tan várt az asztalnál ülve. De Orion őt szinte észre se vette: figyelmét a többi jelenlevő vonta magára. Egyikük kimagaslott a társai közül.

— Lothan? — bukott ki a kérdés Orionból. — Mi a fene…

— Orion — szakította félbe a troll. — Örülök, hogy életben látlak. Sajnos nincs idő a magyarázkodásra. Bíznod kell bennem. — A mellette álló sötét ruhás ázsiaira nézett. — Ő Toshiro Akimura. Szeretne neked mondani valamit, de először is meg kell tudnunk mindent, amit Midnight eddigi tevékenységéről tudsz.

Orion Akimurára nézett, aztán Telestrianra, aztán vissza Lothanra. Lothan mögött G-Dogg állt, és most biztatóan bólintott Orion felé. A tünde próbálta megemészteni a hallottakat. Ez most a valóság? Vagy csak egy újabb kihallgatási technika, valami trükk, hogy mindent kihúzzanak belőle?

— Javin — szólt Telestrian. — Várj odakint!

Az őr egy kurta biccentéssel kivonult. Most már senki sem szegezett pisztolyt Orion hátának, de ő még mindig bizonytalan volt.

— Orion — ismételte Lothan. — Hol van Midnight?

— Nem tudom — felelte Orion. Hirtelen úgy döntött, megbízik Lothanban. — Elment Kellannel együtt.

Orion leolvasta a többiek arcáról, hogy ettől a választól féltek.

— Meg kell találnunk őket — szólalt meg Akimura. — Midnight becsapott téged. Most arra törekszik, hogy befejezze, amit húsz évvel ezelőtt elkezdett, amikor elárult engem és Kellan szüleit.